Hogyan tudnám elfogadni magam? Hogyan tudnám elfogadni a többi embert vagy a fontos másikat, ha még magamat se tudom? A pszichológia eszköztárában rengeteg technika rejlik, ami közvetlenül vagy közetetten ezt a témát érinti. Én most Carl Rogers alapelveit hangsúlyoznám, mivel úgy veszem észre, hogy ezeknek az alapelveknek a megélése sorsfordító élmény lehet. Rogers három elvet hangsúlyozott, amivel egy pszichológusnak rendelkeznie érdemes:

1) Feltétel nélküli elfogadás

2) Empátia

3) Hitelesség

A feltétel nélküli elfogadás egy igazán érdekes téma, hiszen ritkán tapasztaljuk ezt meg. Jó esetben a szülő-gyermek kapcsolatban, illetve bizonyos párkapcsolati szinteken. Hozzám leggyakrabban kapcsolati nehézségekkel érkeznek a klienseim, és esetükben nem szoktam bíztatni őket a kapcsolatukban a feltétel nélküli elfogadásra, hiszen az azt is jelentheti, hogy hagyom kihasználni magam a másik által. Hogy akkor is elfogadom őt, amikor sért vagy bánt engem. Ez nem fér bele a feltétel nélküli elfogadásba, ezért óvatosan bánjunk ezzel a kifejezéssel. A terápiás térben viszont igazán fontos értéknek tartom azt, hogy a legnagyobb elfogadással igyekszem befogadni az érkezőt, talán ez az egyik legfontosabb, amit a kliens megtapasztalhat egy ilyen folyamatban: a tény, hogy ő elfogadható. Ez az elfogadás egy önelfogadáshoz is vezethet, ami az önbizalomnak egy igazán fontos aspektusa.

Rogers második alapelve az empátiakészség. A pszichológus legyen képes empatizálni, azaz együttérezni a klienssel. Személy szerint azt gondolom, hogy ennek a feltétele az összpontosítás, hogy az ülés alatt kizárólag a kliensre figyelek, és átérzem, hogy ő mit érezhet. Jó, ha meg tudjuk különböztetni az érzelmeinket és tudunk nekik szabad teret adni. Egy pszichológusi session alatt figyelem a kliens érzéseit és a sajátjaimat is, amiket az ő érzései váltottak ki belőlem. Sok esetben hiányolok egy-egy érzést, ilyenkor ennek is utat adok, kifejezem verbálisan, hogy mivel tudok együttérezni. Az együttérzés megértéshez vezet, ezáltal a megértettséghez is, amire azt gondolom (majdnem) mindannyian vágyunk.

Talán a fentebb felsorolt alapelvek közül hitelességet a legnehezebb szerezni, direkt ezt az aktivitásra utaló igét használom, mert a hitelesség nem veleszületett tulajdonságunk. Hogyan is lehetek hiteles? Szakemberként számomra a legfontosabb talán az, hogy magam is járom az önismeret útját, ami egy életünk végéig tartó folyamat. Nem akarom megúszni, hiába fájdalmas olykor, ebből a fájdalomból tudunk fejlődni és elégedettebb életet élni. Számomra ezt jelenti ez a fajta hitelesség.
Rogers kongruenciának említi ezt az alapelvet, ami egy egységességre is utal. A pszichológus nem azért elfogadó, mert megjátssza magát, nem azért érez együtt a klienssel, mert muszáj neki, hanem van valamiféle belső indíttatása a segítő szakma felé és ezekkel az értékekkel együtt végzi a szakmáját.

Mindenkinek kívánom, hogy tapasztalja meg ezt a fajta egészséges elfogadást az életében, akár terápiás keretek között, akár a magánéletében!